Végre eljött a műtét ideje. Nem gondoltam, hogy ennyire fogom várni, de már úgy fájt mindenem. hogy bármire képes lettem volna, hogy megszűnjön. Amikor bementem a kórházba, alá kellett írnom mindenféle papírt, mert ez nem is volt olyan egyszerű műtét. Azt mondta a dokibácsim, hogy ha az egészségem azon múlik, akkor lehet, hogy ki kell pakolni, akkor viszont sajnos elfelejthetjük a saját babát. Viszont ez csak akkor derül ki, ha már műtenek. Mondtam a dokinak, hogy kövessen el mindent, hogy legalább egy babánk lehessen. Édes volt, mert folyamatosan nyugtatgatott. Azt szeretem benne, hogy nem kertel, mindent elmond, hogy mi az előny, mi a hátrány és hogy szerinte mi lenne a legjobb, és együtt megdumáljuk. Azt mondta, hogy ez egy laparoszkópiás műtét lesz, de ha pakolni kell, akkor felnyitnak. Amikor felkeltem a műtét után, az volt az első, hogy megnéztem, hogy hány vágás van rajtam. Csak három pici! Éljen, akkor lehet babánk!!!!!
Ha ez ilyen egyszerű lenne! Jött a dokim. Közölte, hogy megcsinálták egyúttal az átjárhatósági vizsgálatot is, ami negatív lett, szóval csak lombikunk lehet. Na bumm. Kb. mintha egy bombát robbantottak volna a mellkasomban. Nem voltam soha túl érzékeny, de akkor úgy el kezdtem bőgni, hogy alig bírtam összeszedni magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése