A mi sztorink 2008. novemberében kezdőtött, amikor is négy év együttélés után úgy döntöttünk, hogy jöhet a mi bébink is, hogy még teljesebb legyen a boldogságunk. A kapcsolatunk elején úgy gondoltuk, hogy majd akkor fog jönni a baba, ha megteremtettük a biztos anyagi hátteret, saját házikónk lesz. Ja, és persze fiatal szülők szerettünk volna lenni. Na azért még nem késtünk le róla teljesen:) A férjecském idén lesz harminc, bár szerinte csak húsz, én eggyel kevesebb. Szóval azért még öregek sem vagyunk:) Na szóval, ahogy mások is, elkezdtünk dolgozni a projekten. Abbahagytam a fogamzásgátlót, és vártuk a csodát. Persze már az első hónap után tesztet vásároltam, mert nem jött meg. Hozzáteszem nekem ezzel mindig is problémáim voltak, soha nem jött meg rendesen. Olyan is volt, hogy egy évig semmi, de semmi nem volt! Persze egy-két hét elteltével megjött:( Nem veszítettük el a reményt, folytattuk... Megdumcsiztuk a drágámmal, hogy egy évig nem is nagyon megyünk dokihoz, mert úgyis elzavar, ahogy szokás, hogy ha egy évig nem jön össze, addig még nincs nagy baj. Na az én kis szervezetem augusztusban úgy döntött, hogy segítségér kiált. Begörcsöltem, hánytam, lázas lettem. Irány a doki. Az én akkori házidokim jobban megijedt mint én. Olyan szinten görcsöltem, hogy azt hitte, hogy méhen kívüli terhes vagyok. Gyorsan bezavart minket a Dél-Pesti kórházba, merthogy akkor odatartoztunk, ahol bent is tartottak egy hétig. Petefészek tályogot diagnosztizáltak. Hmmm... életetmben nem hallottam ilyenről. Na mindegy, szépen elnyaraltam ott egy hetet a "kis"fájdalmaimmal, kaptam gyulladáscsökkentőt, mindennap megkérdezték, hogy hogy vagyok, de ezen kívül semmi extra nem történt. Egy hét múlva ultrahang, a kis tályogom elkezdett összemenni, király, mehetek haza. Három hónap múlva petefészek cisztával ugyanitt kötöttem ki, ugyanazokkal a tünetekkel, de ekkor már egy másik dokinál, akit azóta istenként tisztelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése